Esztétikai kérdések
a tánc nyelvén

Január 18-án különleges bemutató debütál a Nemzeti Táncszínház Nagytermében. A Kulcsár Noémi Tellabor a Kossuth-díjas, világhírű kortárs író, Krasznahorkai László korokon és kultúrákon átívelő, Seiobo járt odalent című elbeszélőkötetét állítja színpadra. A meglepő darabválasztásról és az előadás születéséről Kulcsár Noémi, a darab rendezője mesélt.

Munkásságodra tekintve kijelenthető, hogy elkötelezett Shakespeare-adaptáló vagy, legutoljára tavaly rendezted meg a Téli regét. Ezzel szemben most egy kortárs szerző - Krasznahorkai László - kötetéhez nyúlsz. Más alkotói hozzáállást kíván egy klasszikus mű színpadra vitele, mint egy kortársé? Egy kevéssé ismert szöveg esetében jobban vagy kevéssé lehet bátran kódrendszerekben, szimbólumokban gondolkozni?

Amikor először olvastam a Seiobo járt odalent című művet, rácsodálkoztam, hogy milyen sok szabad asszociációs lehetőséget kínál a szöveg, és ezért társítani tudnám a tánccal. Azt éreztem, hogy rímel a kultúránk a táncörökségünk homályba veszésére, illetve az alkotók krízishelyzetére. A novellák középpontjában egy-egy műalkotás szerepel (elsősorban a festészet, a szobrászat és az építészet területéről), ezeken keresztül keresi esztétikai kérdésekre, a szépség jelenségére a választ a szerző. Például az Egy Buddha megőrzése című szöveg egy szobron keresztül mutatja meg azt, hogy annak az értékét mi, emberek, a társadalmunk határozza meg, mi tudjuk megőrizni, de elpusztítani is. A SEIOBO című előadás ezt a témát fogja körüljárni, hogy mi, alkotók a művészetünkön keresztül, a közönség, a társadalom mit tud tenni azért, hogy a művészet megmaradjon. Vagy megmaradjon-e egyáltalán. Mik az értékek, és hogyan védjük meg őket?

Természetesen az előadás nem fogja hűen és pontosan követni a könyv cselekményét, sokkal inkább annak képzőművészeti értéke fog megjelenni a tánc nyelvén. Nyitottan kell hozzáállni, és nem a konkrét történetet keresni az előadásban, hanem a felvetett kérdéseket - az emberi útkeresést, annak lehetőségeit - megvizsgálni.

Az író szövegei ritkán kerülnek színpadra, főleg nem táncszínpadra. A mű talált rád, vagy volt egy elképzelésed, hogy mivel szeretnél foglalkozni, és ahhoz kerestél szöveget?

Több szálon is kötődöm Krasznahorkai Lászlóhoz. Egyrészt nagyon szeretem olvasni a műveit, valamint Tarr Béla filmjein keresztül nézni is, leginkább a hangulatuk, a neorealisztikus ábrázolásmódjuk és az erős, markáns mondanivalójuk miatt. Másrészt jó pár évvel ezelőtt készítettem egy duettet, és a róla szóló kritikában párhuzamba állítottak vele, aminek nagyon örültem, és ez a felvetés azóta se hagyott nyugodni.

Valamint az előadásaimban Cseh Dávid dramaturggal dolgozom együtt, aki nemcsak kiváló ismerője a japán kultúrának, hanem folyékonyan is beszéli a nyelvet, gyakran fordít japán műveket. Emiatt úgy gondoltuk, hogy szép, keretes előadás lehetne, ha Krasznahorkai László azon művét dolgoznánk fel, melyben megjelenik a japán kultúra is. Nagy örömünkre hozzájárult a Seiobo járt odalent feldolgozásához, és bár miután ez egy táncelőadás, így szövegrészletek nem fognak elhangzani, de képen egy-két mondat látható lesz.

A Seiobo járt odalent című elbeszéléskötet tizenhét fejezetből áll, melyben a megjelenő novelláknak ugyan nincs közös szereplője, mégis komplex kapcsolat van közöttük. Mi alapján választottátok ki a megjelenő szövegeket?

A kiválasztás elve az volt, hogy legyen benne egy aranymetszési pont, ami maga az ember, a művészet, ez álljon a középpontban, és ez alakította az előadás egészét, a keretes szerkezetet. Az Egy Buddha megőrzése című szöveg a kezdet, és a Seiobo a vége; egy szobor, amit retusálnak, így újjáéled, és egy színész, aki miután lejön a színpadról, keresi a helyét a világban, hogy kicsoda ő, mi a célja. Ez az előadás zárása. Tehát ez a kettő a kerete a darabnak, de mellettük számos egyéb novella feldolgozása is meg fog jelenni.

Említetted Tarr Bélát, akinek neve mára összeforrt Krasznahorkai Lászlóéval. Hat a darab látványvilágára a filmes megjelenítés?

Bizonyos szempontból igen, hiszen nem a sokszínűség fog uralkodni, hanem sokkal inkább a színek szimbolikája kerül előtérbe. Egy hófehér teret képzelek el, amit egyfajta tabula rasaként is lehet tekinteni, és ebben tűnnek fel a táncosok, akik fekete, fehér és piros jelmezekben lesznek. Mint egy sakktábla, pirossal megfűszerezve. Az emberek többsége ezen színekhez számos érzést, gondolatot társít, és én ezzel szeretnék játszani, ezzel is hatást gyakorolni a nézőkre.

Az előadásaidban általában a klasszikus és a kortárs zenét társítod. Milyen zenei világot képzelsz el Krasznahorkai László mögé?

A SEIOBO című előadáshoz egy változatosabb zenei világot képzeltem el, a klasszikusabb hangzást vegyítem a természetes és a mesterséges hanghatásokkal: természethangokkal, valamint indusztriális zajokkal. Tehát egyfajta montázzsal fogjuk kiépíteni az előadás zenei tükrét.