A tánc érzékisége alaposan feladja
a leckét

A Nemzeti Táncszínház új programsorozattal várja a táncalkotások iránt érdeklődő középiskolás fiatalokat. Az Imre Zoltán Program támogatásával megvalósuló projekt két mentorával, Kun Attila koreográfus, pedagógus, táncművész, az első táncszínházi nevelési előadás műfajának és módszertanának egyik megvalósítójával, illetve Golden Dániel drámapedagógus, egyetemi adjunktus, a Színház-és Filmművészeti Egyetem drámainstruktor képzésének osztályvezető tanárával beszélgettünk.

Hogyan fogadtad a Nemzeti Táncszínház felkérését, hogy legyél mentora a középiskolásoknak készülő új háromlépcsős programjuknak?

Kun Attila: Lelkesen, hiszen a Nemzeti Táncszínház jelenleg szinte az egyetlen -kiépült- infrastruktúrával rendelkező intézmény, amelyik aktívan és koncepciózusan foglalkozik egy nemrég megszületett módszertanhoz kapcsolódva a tánc szinpadon kívüli -kifejezetten- nevelési célzatú népszerűsítésével. Több éves tapasztalata gazdagodik most egy újabb intelligens együttműködési lépéssel. Tetszett a megkeresett partnerintézmény karakterével való kapcsolódás lehetősége és vártam a közös munka eredményeiben meglátható új dinamikát.

Golden Dániel: A Színház- és Filmművészeti Egyetem drámainstruktor képzésének egyik felelőseként nagyon örültem a lehetőségnek, hogy egy különleges területen tegyük próbára magunkat a másodéves osztállyal közösen. Drámatanárként a középiskolás korosztályról elég sok tapasztalattal rendelkezem, ezért tudtam, hogy nem kis fába vágjuk a fejszénket, ugyanakkor bíztam benne, hogy a hallgatók kreativitására támaszkodva sikerülhet megtalálni az átjárást a kortárs táncszínházi előadások és a mai tizenévesek világa között.

A programmal nemcsak a táncelőadásokat néző osztályokat szeretnénk érzékenyíteni a tánc műfajára, hanem az őket felkészítő drámainstruktor hallgatókat is. Ők hogyan fogadták a "kihívást"?

K.A.: Érezhetően komoly fenntartásokkal. A közös munka alatt kiderült számomra, hogy nemcsak a célzott feladat okozza a fenntartásokat, hanem a résztvevők személyes viszonya a saját mozgásképességük és testképük ismeretével, annak elfogadásával. Ez a felismerés is dinamikai boost-ot adott a közös munkának, hiszen a saját belső élményeik mintául szolgálhatnak a foglalkozások elkészítésekor tudva azt, hogy olyan tanulókkal is találkozhatnak, akik ugyanezekkel a belső gátakkal küzdenek ha a tánccal/mozgással kerülnek kapcsolatba. Ha sikerül olyan szakembert találni -erre látok esélyt-, aki majdan nyitott marad a tánc és a mozgás világára és ebben is tud/akar gondolkodni, akkor azzal a hazai táncszakma csak nyerhet.

G.D.: Előzetesen sokan kifejezetten távol érezték maguktól a feladatot, viszont így az előkészítő és feldolgozó foglalkozások tervezését valódi kihívásként élték meg. A folyamat során az eredeti, értelmezésre irányuló célkitűzésektől fokozatosan elmozdultak az élményadás, illetve a kísérletezés felé. Annyi bizonyos, hogy a sikerhez szükség van egy speciális érdeklődésre és elköteleződésre a műfaj, valamint a mozgásra építő játékok, munkaformák iránt.

Miben más, más-e a prózai előadáshoz képest egy táncelőadáshoz foglalkozást készíteni?

G.D.: A verbális alapú előadásokhoz könnyebb (legalábbis könnyebbnek tűnik) a történetmesélésen keresztül kapcsolódni. A, ha ebben a tekintetben is adekvát foglalkozások létrehozása a cél. Ugyanakkor szerintem ezt a nehézséget nem érdemes túlhangsúlyozni: ahogyan például a zenei-akusztikus élményeinkről is verbális úton tudunk beszámolni, egyszersmind egymással megosztani, ugyanez érvényes a vizuális-kinetikus benyomásokra. Egy olyan játéksor, amely tisztán mozgásos elemekből épülne fel bárminemű verbális reflexió nélkül, valójában inkább tréningként vagy éppen önálló előadásként lenne értelmezhető, nem pedig előkészítő vagy feldolgozó foglalkozásként.

Attila, te koreográfusként, táncművészként, alkotóként több aspektusából is jól ismered a táncelőadás műfaját. Jelenleg mentorként segíted a drámainstruktorok munkáját, akik a program táncelőadásainak foglalkozásait tervezik és vezetik. Milyen most egy másik fókuszból vizsgálni az alkotásokat?

K.A.: Alapvetően nem saját foglalkozás elkészítése a projekt célja. A rám bízott csoportot készítettem fel a tánc és a mozgás befogadására és elemzésen keresztüli "újraalkotásának" a képességére. De mindehhez külső szemlélőként keresni a koreográfus által megfogalmazott "mondatot" mindig izgalmas kutatás.

Milyen hosszútávú pozitív hozadéka lehet ennek a projektnek a táncművészet illetve a Színház-és Filmművészeti Egyetem hallgatói számára?

K.A.: Szakképzett drámainstruktorok beemelése a hazai táncszínázi előadások nevelési célzatú népszerűsítésének területére fontos és dinamikus lépés. Az egyre népesebb létszámú budapesti és vidéki tánctársulatok idővel még aktívabban és tudatosabban érdeklődni fognak a nevelési programok területe felé és új munkaterületet is létrehozhatnak ezzel az aktivitásukkal, amit a drámainstruktor szakemberek számára inspiráló lehet. Képzeljünk el egy olyan magyar kortárs tánc protfóliót, ahol majd minden társulat alkalmaz képzett szinhazi neveléssel foglalkozó szakembert.

G.D.: A drámainstruktor képzésben az a célunk, hogy olyan szakemberek kerüljenek ki a harmadik év végén, akik bármilyen előadó-művészeti ágban képesek a korszerű és a lehető legszélesebb értelemben vett közönségkapcsolatok ellátására. A projekt kiváló alkalom volt arra, hogy a hallgatók kipróbálhassák magukat a táncszínház közegében, s az ennek során szerzett gyakorlati tapasztalatok birtokában alakíthassák szakmai jövőképüket. Bízom benne, hogy az együttműködés folytatódni fog, és az SZFE hallgatói meghatározó szerepet tudnak vállalni a Nemzeti Táncszínház új törekvéseinek megvalósításában.

Az interjút készítette: Varga Nikoletta