Új kezedet reménye

Május 6-án, a Budapest Táncfesztivál keretében ismét Budapesten köszönthetjük a Nagyvárad Táncegyüttest, akik két, közel 100 év különbséggel készült alkotást alapul véve hozták létre a Boldogságkeresők című előadásukat. A darab rendezőjét, Györfi Csabát kérdeztük.

A darab szereplői között megtalálhatóak a Szigligeti Színház prózai színészei, valamint a tánctagozatának - a Nagyvárad Táncegyüttesnek a tagjai is. Tudatos művészeti koncepció az átjárhatóság, hogy a színművészek táncos, míg a táncművészek színészi kihívásokkal is találkozzanak?

Nem újkeletű jelenség Nagyváradon a két társulat fúziója, a közelmúltban több olyan előadás is született, ahol mindkét társulat művészei jelen voltak, bedolgoztak egymás előadásába. Mindig izgalmas folyamat a kétféle képzéssel, tapasztalattal és tudással rendelkező előadókat egyazon nyelvre terelni, ez az előadás próbafolyamata is ezt erősiti.

Nagyon izgalmas választás az előadás alapjául szolgáló két mű - Füst Milán Boldogtalanok (1914) című drámája és Darren Aronofsky Rekviem egy álomért (2000) című filmje -, hiszen két eltérő műfajú alkotásról van szó, amelyek közel 100 év különbséggel születtek. Hogyan találkozik ez a két világ, és miként hoznak létre egy új, közös művészeti formát?

A két alkotást közel egy évszázad választja el egymástól, viszont a felmutatott problematika és tematika nagyon hasonló. Ez a felismerés ihlette a két mű egybeolvasztását és egy harmadik műfajban való újragondolását. Mindkét műben erőteljesen jelen van a megrekedtség, boldogtalanság életérzése, a karakterek mintha önmaguk csapdájában vergődnének, életük kilátástalan, nem találják a kiútat. Ez a csapda nagyon sokféle lehet, - mindkét alapműben más és más, viszont a közös pont a megoldás, a kiút lehetőségében rejlik. Célunk az, hogy ebből a megrekedt élethelyzetből a változás esélyét és kitörés lehetőségét mutassuk.

Bár a Boldogságkeresők című előadást a Nagyvárad Táncegyüttes jegyzi, mégsem klasszikus táncelőadásról van szó, hanem inkább a fizikai színház irányába mozdul el. Ez a forma újdonság az együttes repertoárjában? Hangsúlyos szerepet kap benne a szöveg?

Ezzel a formával több éve kísérletezek és dolgozom az együttesnél, mára már egy kiforrott, együtt megtalált és kidolgozott közös nyelvet használunk. A fizikai színházi eszköztárra azért hivatkozom, mert ebben a formanyelvben a táncos test nem egy esztétikai minőségű, klasszikus értelemben vett koreográfiát táncol, hanem egy pontosan meghatározott dramaturgiai ív mentén konfliktusokat, belső érzelmeket és célokat közvetítve létezik, tehát egy történet és egy karakterrajz mentén dolgozik. Ebben a rendszerben számomra nélkülözhető a szöveg jelenléte - ebben az esetben úgy éreztük, hogy nincs rá szükség - inkább a szereplők és szerepek intenzív testi-lelki kivetüléseire fókuszáltunk.

A Rekviem egy álomért című filmben a zaklatott lelkiállapotot, az álomszerű létezést erős vizuális és hanghatások is hangsúlyozzák. Ezek visszaköszönnek majd az előadásban is?

Ha nagyon leegyszerűsíteném az adaptáció és az alkotói ihlet forrását és mibenlétét, azt mondanám, hogy fogtuk Füst Milán történetét és betettük Aronofsky zsigerekig ható miliőjébe. Persze az előadásban ez sokkal árnyaltabb, a karakterek is mindkét alapműre támaszkodnak. Az előadásunk vizualitását és hanghatásait teljes mértékben a film fülledt hangulata ihlette, e vizuális mesterműhöz próbálunk a teljesség igénye nélkül viszonyulni és hűek lenni.

Az előadás alapjául szolgáló két tragikus mű ellenére, a Boldogságkeresők címűben némi pozitivitást sugall. Az előadás hangulata ezt követi majd, vagy inkább melankolikusabb, borúsabb?

Az előadásunk a humort kicsit sem mellőzve melankolikus és borús hangvételű, viszont ahogy a cím is sugallja, megpróbáltuk a karaktereket és a konfliktusokat nem egyből halálra ítélni, lehetőséget és kiútat mutatva afelé, hogy ne a boldogtalanság, elveszettség életérzése, inkább a boldogságkeresés pozitív fennhangja kerüljön előtérbe. A boldogságkeresésben benne van egy szebb élet lehetősége, egy új kezedet reménye.